A neurózis soha nem volt még annyira elterjedt betegség a világon, mint napjainkban. Lassan már ez lesz az emberi elme természetes állapota. Ezért nagyon fontos érteni a lényegét. Régen az emberek spirituálisan sokkal egészségesebbek voltak, mivel az elme nem kapott egyszerre ilyen sok információt. Mondhatnánk úgy is, hogy az elme nem volt ennyire túlterhelve.
A modern elme viszont nagyon is túl van terhelve, és amit az elme képtelen feldolgozni, megemészteni, abból neurózis lesz. Olyan ez, mint amikor valaki folyamatosan tömi magába az ételt. Amit nem tud megemészteni, az a szervezet számára mérgezővé válik. És amit eszünk, az jóval kevésbé fontos, mint amit hallunk és látunk. A szemünk, a fülünk és minden érzékszervünk ezer és egy dologgal szembesül minden pillanatban. Nincs idő minden beérkező ingert, információt feldolgozni. Olyan ez, mintha valaki egyfolytában egy roskadásig megrakott asztal előtt ülne, és folyamatosan zabálna a nap huszonnégy órájában.
Ilyen helyzetben van a modern elme: túltöltődött, túl sok a teher rajta. Nem csoda, hogy belerokkan. Minden szerkezet kapacitásának van egy határa, amin túl nem bírja tovább, az elme pedig az egyik legkifinomultabb, legkényesebb szerkezet a világon.
Egy igazán egészséges ember az idejének ötven százalékát azzal tölti, hogy feldolgozza a tapasztalatait. Ötven százalék cselekvés, ötven százalék tétlenség – ez a kiegyensúlyozott arány. Ötven százalék gondolkodás, ötven százalék meditáció – ez a gyógymód. A meditáció valójában nem más, mint amikor teljesen kikapcsolsz, és elmélyedsz önmagadban; amikor bezársz minden ajtót, lezársz minden csatornát a beérkező stimulusok elől. Eltűnsz a világból. Annyira elfelejted a világot, hogy az mintha nem is létezne többé – se újság, se rádió, se tévé, még csak emberek sincsenek ott. Egyedül vagy a legbensőbb lényedben; megnyugszol, otthon vagy.
Ilyenkor dolgozol fel mindent, amit az előző időszakban összegyűjtöttél, az értéktelent pedig eldobod. A meditáció olyan, mint egy kétélű kard: egyrészt feldolgoz mindent, ami tápláló, másrészt pedig kidobálja a fejedből a maradék szemetet. De a meditáció mára sajnos kiveszett a világból. A régi szép időkben az emberek természetüknél fogva meditatívak voltak. Az élet nem volt ennyire bonyolult, az embereknek volt idejük arra, hogy csak üljenek, és ne csináljanak semmit: egyszerűen csak bámulták a csillagokat, a fákat, hallgatták a madarak énekét. Akkor még voltak teljesen passzív időszakok is az emberek életében. Ezekben a periódusokban volt idejük a gyógyulásra, ezért sokkal egészségesebb és teljesebb életet élhettek.
A neurózist tulajdonképpen az okozza, hogy az elmédbe akkora hatalmas mennyiségű adat kerül, amit már nem bírsz elviselni – teljesen összenyomorít. Meg sem tudsz mozdulni tőle. Így persze szó sem lehet a tudatosság szárnyalásáról. Még csak mászni sem bírsz, akkora a teher. És ez a teher ráadásul minden pillanatban csak tovább nő. Végül nem csoda, ha belerokkansz. Ez teljesen természetes.
A neurotikus ember olyan, mint egy egér a labirintusban, amelyik folyton ugyanabba a zsákutcába szalad bele. Nem tanul semmiből. Valójában a tanulásra való képtelenség a neurózis – talán ez a legjobb definíció rá. Folyton ugyanazzal a zsákutcával próbálkozol. Mondjuk dühös vagy. Hányszor is voltál már dühös? És hányszor bántad már meg, hogy dühös voltál? Mégis, elég a legapróbb inger, és megint ugyanúgy fogsz reagálni. Semmiből nem tanulsz. Vagy épp kapzsi voltál… pedig a kapzsiságod is mindig csak a nyomorba taszított. Tudod jól, hogy a kapzsiság eddig senkit nem tett még boldoggá – te ennek ellenére is kapzsi maradsz. Semmiből nem tanulsz.
A nem-tanulás szüli a neurózist
A nem-tanulás maga a neurózis.
A tanulás azt jelenti, hogy feldolgozod a tapasztaltakat. Kipróbálsz valamit, és ha nem működik, továbbmész. Elindulsz egy másik irányba, kipróbálsz egy másik lehetőséget. Ez az intelligens módszer. De ha állandóan csak vered a fejed a falba, méghozzá ott, ahol pontosan tudod, hogy nincs ajtó – na, az a neurózis.
Egyre több ember válik neurotikussá, mert folyton csak a jól bejáratott zsákutcáikban tekeregnek – fáradhatatlanul próbálkoznak valami olyasmivel, ami nem működik. Aki képes tanulni, az soha nem válhat neurotikussá. Aki képes tanulni, azonnal megérti, hogy falba ütközött, ezért inkább elveti az egész korábbi tervet, és egész más irányba indul tovább, és alternatívák mindig vannak.
Edisonról azt mesélik, hogy egyszer egy olyan kísérleten dolgozott, ami vagy hétszáz alkalommal kudarcba fulladt. A kollégái már teljesen kétségbe voltak esve. Három évet vesztegettek el, de ő minduntalan újabb és újabb javaslatokkal állt elő, és minden reggel hatalmas lelkesedéssel érkezett – pontosan ugyanazzal a lelkesedéssel, mint az első napon. Ez így ment három évig.
Egyszer aztán a kollégái összegyűltek, és azt mondták neki:
Nem értjük. Már hétszázszor kudarcba fulladt az egész. Ideje lenne felhagyni a kísérletezéssel.
Edison állítólag így válaszolt:
Hogy kudarcba fulladt?! Megtudtuk, hogy ez a hétszáz elgondolás mind rossz volt. Ez rendkívül fontos tapasztalás! Ma megint kitaláltam egy újabb módszert. Egyre közelebb járunk az igazsághoz. Mit gondoltok, hány rossz alternatíva létezhet? Biztos van egy határ. Ha összesen ezer rossz alternatíva van, akkor abból hétszázon már túljutottunk és már csak háromszáz van hátra. És akkor elérjük, amit el akartunk érni.
Ez a tanulás. Megpróbálni egy kísérletet, aztán ha úgy látod, hogy nem működik, kipróbálni egy másik alternatívát. Ha megint úgy látod, hogy nem működik, azt az ötletet is elveted. Csak a bolond ragaszkodik ahhoz, amiről egyszer már be kellett látnia, hogy nem működik. A bolond ezt következetességnek hívja. A bolond azt mondja:
Tegnap ezt tettem, tehát ma is ezt fogom tenni, és holnap is ezt fogom tenni!
Makacs, konok és csökönyös. Azt mondja:
Hogy is hagyhatnám abba, amikor már annyi energiát beleöltem? Most már nem változtathatok rajta!
Mindenen keresztül kitart az elképzelése mellett, közben pedig elpocsékolja az egész életét. Amikor pedig már közeleg a halál, elkeseredik, és elhatalmasodik rajta a kétségbeesés és a reményvesztettség. Mélyen legbelül pontosan tudja, hogy kudarcot vallott. Annyiszor elbukott, mégis mindvégig ugyanazzal próbálkozott – nem tanult semmit a leckékből. Ebből lesz a neurózis.
Aki képes tanulni, az soha nem lesz neurotikus. Egy igazi tanítvány soha nem lesz neurotikus, hiszen a “tanítvány” eleve olyan valakit jelöl, aki képes tanulni. Ne akarj soha tudó lenni; maradj meg mindig a tanulás folyamatánál. Akik azt hiszik, hogy tudnak, azoknak jó esélyük van a neurózisra. Nem véletlen, hogy a kutatók, a filozófusok, a pszichiáterek és a tanárok közül gyakran kerülnek ki olyan emberek, akik egy idő után megőrülnek. Egy ideig tanultak, de aztán eljutottak egy pontra, ahol levonták a következtetést, hogy már nincs semmi új, amit megtanulhatnának. Abban a pillanatban, amikor az ember kimondja, hogy már nincs mit tanulnia, megáll a fejlődésben.
A fejlődés megrekedése okozza a neurózist
Ez a második definícióm.
Régen persze egészen más volt a világ. Hatszáz évvel ezelőtt az embereket nagyjából hat hét alatt érte annyi szenzoros hatás, mint minket egy nap alatt. Hat hétre elegendő ingert, információt kapunk egyetlen nap leforgása alatt, tehát nagyjából negyvenszer annyi mindent kell feldolgoznunk, mint egy századokkal korábban élt embernek. Manapság annyi új dolog vesz körül minket, hogy egy mai embernek sokkal többmindent kell befogadnia, tanulnia, feldolgoznia, mint korábban bárki másnak a történelem során. A modern embernek mindennap új helyzetekhez kell alkalmazkodnia, mert a világ rettentő gyorsan változik. Ez óriási kihívás.
Ez a hatalmas erőpróba pedig, ha felvállaljuk, felbecsülhetetlen segítség is lehet a tudatosság kiterjesztésében. A mai ember vagy végképp neurotikus lesz, vagy pedig átalakul a hatalmas nyomás alatt. Csak hozzáállás kérdése. Egyvalami biztos: visszaút nincs. Az érzékszerveinket bombázó ingerek száma egyre csak növekszik, egyre több információt kapunk, az élet pedig egyre gyorsabban változik. Ezért alapvető fontosságú, hogy képesek legyünk tanulni és alkalmazkodni az új dolgokhoz.
Régen az emberek szinte mozdulatlan világban éltek. Minden statikus volt. Pontosan úgy hagyták a világot a gyermekeikre, ahogyan az apjuk hagyta rájuk. Az égvilágon semmin nem változtattak, és magától sem sok minden változott, így aztán senkinek nem kellett túl sokat tanulnia. Egy kis tanulás bőven elég volt mindenhez. Régen az emberek elméjében bőven volt még szabad hely, ez pedig segített abban, hogy az ember normális maradhasson. Ma már nincs üres tér az elmékben, ezért azt nekünk magunknak kell megteremtenünk.
Osho
A cikk előzménye itt található: Probléma nélkül nagyon nehéz élni
És itt folytatódik: A meditáció létszükséglet!
Érdekelhet még:
Első alkalommal, amikor az elme meditatívvá válik, a szeretet béklyóna...
Nincs visszaút, felesleges visszafelé menni. Előre kell menned, nem vi...
Abban a pillanatban, amikor azon kezdesz gondolkodni, hogyan segítsd a...
Az igazi szabadságnak semmi köze a külvilághoz. Az igazi szabadság nem...
